Egy hét telt el, az utolsó kórház látogatásom után. Sokkal jobban éreztem
magam, és el is felejtettem azt a fájdalmat, amit átéltem. Hogy őszinte legyek,
mindig náthás vagy influenzás voltam. Mindig ugyan úgy kezdődött. Hányinger,
levertség, fejfájás, láz, remegés és minden porcikám elporladása, hatalmas
fájdalmak között.
Megfeledkezve, a gyenge immunrendszeremről,
sietősen lépkedtem a Dark klub fele. A barátnőm, Sasha, elrángatott ide. Nem
igazán volt kedvem otthon lenni. A szüleim, úgy sem voltak otthon. Lehettem
volna halott is, a temetés után a munkába menekültek volna. Most is
elmenekültek, hogy ne szembesüljenek, hogy valami nincs rendjén.
Beléptem a kovácsoltvas kapun. A lábam alatt
dübörgött a talaj, a földalatti szórakozó helyen maximum hangerővel bömbölt a
zene. A sötét helységben mindig bizonytalanul kerestem a lépcsőfokokat, hogy
nehogy fejjel érkezzem meg. Most nyoma sem volt ennek a bizonytalanságnak.
Amikor beléptem, a fülemre kellett szorítanom a kezem. A zene hangosabbnak
tűnt, mint egyébként. Ráadásul izzadtság szag, és por, kellemetlen keveréke
kúszott az orromban. Még a nyelvemen is éreztem. Megint rosszul éreztem magam.
Bizonytalan lábakkal dőltem a hideg falnak. Minek jöttem ide?
-
Bree! Hát eljöttél! – karolt belém
jókedvűen Sasha. Semmit nem vett észre. Gyakorlatilag a halálomon voltam, de
kegyetlenül rángatott maga után. – Olyan jó, hogy eljöttél. Valakinek be
szeretnélek mutatni. Igazán helyes, szóval legyél kedves, de nem túlságosan. Ne
flörtölj vele vagy ilyenek, mert bejön nekem és tudod, unom már a szingli
életet.
Megállás nélkül
csacsogott. Erőtlen bólintottam, ha kérdezett. Nem tudtam meddig fog még maga
után cipelni, amikor beleütköztem. Hirtelen cövekelt le, és megütöttem az
orrom. Baljósan lüktetett, és azzal fenyegetett, hogy épp vérezni fog. Vártam,
de történt semmi. Kicsit megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem szerettem volna,
ha az új felsőm vérfoltos lesz. Sasha egy, a bár előtti széken üldögélő, srác
felé vitt.
-
Szia, Victor! – mosolygott Sasha.
Maga mellé rángatott, mint egy bábút. Keserű száj ízzel mosolyogtam rá. – Ő
itt, Bree. A legjobb barátnőm.
-
Victor vagyok. – viszonozta a
mosolyom.– Jól vagy?
-
Persze. – vágtam rá kicsit túl
gyorsan.
Gyanakvó
pillantásokkal, méregetett. Hogy meggyőzzem kihúztam magam és szélesebb mosolyt
erőltettem az arcomra. Sasha figyelmeztető pillantást lövellt felém, hogy
túlzottan rám irányul a reflektorfény. Semmi kedvem nem volt, hogy szerepeljek.
Átadom a stafétát a színész, Sasha-nak.
Mély levegőt vettem.
A barátnőm úgy bűzlőtt, mint egy virágágyás. Túlzottan édes rózsaillat vette
körül. Mindig ennyit fújt magára? Émelyegtem tőle. Nagy erőfeszítésbe került,
hogy leüljek Victor mellé. Nem foglalkoztam Sasha reakciójával. Úgy
kapaszkodtam a bárpult szélébe, mintha az életem múlna rajta. Victor lopott
pillantásokkal figyelt. Sasha mérgesen közölte:
-
Hozok pár italt onnan. – mutatott
a másik bár felé. Tuti, hogy el akart tűnni. Füstölögve hagyott magamra
Victorral.
-
Ne..– nyögtem halkan. Forgott
velem a világ, a szemem vibrált. Homályosan láttam a gyér fényben. Szaporán
vettem a levegőt. Alig érezhető volt, de ott volt. Sasha parfümje eddig
elnyomta. Kellemes, szinte megnyugtató dió, és mandula illatot árasztott
valami. Ahogy elkaptam néhány erősebb foszlányt, a gyomrom bukfencet vetett.
Erőtlenül borultam le a székről. Becsuktam a szemem, de láttam magam előtt,
hogy tehetetlenül puffanok a földön.
Vártam, de nem
történt semmi. Sem puffanás, sem fájdalom. Kinyitottam a szemem. Victor tartott
a karjaiban. Hihetetlenül jó reakció képessége volt. Épp kinyögtem egy
köszönömöt, amikor Sasha viharzott el mellettünk. Még el sem köszönt. Hirtelen
nem is a rosszullét fájt, hanem az, hogy itt hagyott egy idegennel. Egy jóképű
idegennel.
Victor talpra
állított.
-
Cukorbeteg vagy? – kérdezte
lágyan. Megráztam a fejem. – Gondoltam.
A karom fogta,
nehogy elessek. Lassan vezetett ki a hátsó kijárathoz. Nem nagyon tudtam ilyen
állapotban ellenkezni. A legnagyobb problémám a fizikai fájdalom volt.
Mindenhol éreztem. A nyakamban, a gerincemben, a számban és a végtagjaimban. Amíg
átverekedtünk magunk a rángatózó izzadt testek tömegén, lehunytam a szemem. A
szemhéjaim mögött tűzijátékok robbantak. A kezem bágyadtan lógott a testem
mellett.
Épp kiértünk, amikor
nedvesség folyt végig az ajkaimon. Az elzsibbadt ujjaimmal elkentem. Éreztem a
vér szagát, és az orrom pattogását. Ami késik, az nem múlik.
-
A rohadt életbe. – szitkozódott
Vic. Már teljes súlyommal ránehezedtem. Elővett egy papír zsebkendőt és
letörölte a vért. Átnyúlt a térdhajlatom alatt és felkapott. Arcom a dió és
mandula keverék illatú felsőjébe temettem.
-
Nem fogom összepiszkolni. Ígérem.
– sóhajtottam halkan.
-
Remélem is. – szólt mérgesen.
Tudtam, hogy nem nekem szól ez a düh. De nem érdekelt annyira, hogy
megkérdezzem mi baja.
A fájdalmam tompult,
és úgy éreztem megszűnt. Victor megállt és mormogott magában. Kinyitottam a
szemem. Egy csillogó fekete, sötétített furgon állt előttünk. Fél kézzel
tartott, a szabad kezével a furgonja kulcsát kereste. Amikor megtalálta,
csilingelés hallatszott és egy pityegés. Felnyitotta a hátsó ajtót, és a
csomagtartóba fektetett. Fura volt. Ki volt párnázva matracokkal, és takarók
hevertek benne. Mellém térdelt, a matrac besüppedt alattunk. Én kiterülve és
Vic mellettem.
-
Ez meg mi? – nyögtem ki, a
csomagtartóra mutatva. Victor hallgatott. Azt mérlegelte mit válaszoljon.
-
Egy csomagtartó. Ne aggódj,
kérlek. Jobban leszel és megérted. – mondta. Kisimította az arcomból a hajam.
Iszonyú romantikus lett volna, ha épp nem így és ilyen körülmények között
találkozunk. Az érintése gyengéd volt, nem szerelmes. Valami azt súgta, hogy
megbízhatok benne. Semmi nem ösztönzött arra, hogy meneküljek. Vagy talán a
bénító fájdalom.
-
Victor. – sóhajtottam. Robbant
bennem valami. A fájdalom visszatért, és intenzívebb volt. A fogam
csikorgattam, hogy ne sikítsak fel. – Victor, segíts!
Victor idegesen
babrált a hajammal. Halkan szitkozódott megint. Azonban amikor vadul rángatózni,
előhalászta a telefonját. Tárcsázott valakit, közben becsapta mögöttünk az
ajtót.
-
Jace gyere azonnal ide. Találtam
egy karomlázast. – mondta reszkető hanggal. – Halottnak kellene lennie. De épp
változik. Nem tudom kibírja-e. Gyere ide.
Majd visszafordult
hozzám, és tartotta a fejem.
-
Elmúlik. –suttogta. – Elmúlik,
ígérem.
A bőröm megnyúlt, és
éreztem egy végső kegyelemdöfést. Majd teljesen másként éreztem magam.
Fel szerettem volna
állni, de nem tudtam. Reménykedve, és segítségért könyörögve néztem Victorra,
de az arca üres volt.
-
Segíts. – nyöszörögtem, de szavak
helyett morgás tört fel a torkomból. És akkor tudatosult bennem, hogy nem én
vagyok, nem Bree az ember, hanem Bree a farkas.
-
Victor? – hallatszott kívülről,
hogy valaki Victor nevét kiabálja. Majd feltépte valaki az ajtót.
Az ösztöneim életre
keltek és arra szólítottak, hogy meneküljek, vagy harcoljak. A furgon sarkába
húzódtam. Jace, az a srác volt,
akivel a kórházi látogatás előzz összemelegedtem. A fogaim vicsorítva morogtam
rá, hogy tudja emlékszem rá.
-
Victor gyerünk. – rángatta ki a
barátját. – Még nem tudja kezelni, gyerünk. Vigyük haza.
Támadni készültem, de Jace
becsapta az orrom előtt az ajtót. A döcögős úton egész végig a falat kapartam
és morogtam, de nem történt semmi.
